Felnőtté válásom óta úgy érzem, folyamatosan tanulnom kell az elődök tiszteletét. Kevésbé szolgálhat már mentségemre az, hogy ez általában nem megy egyik napról a másikra. De a mai nap elsősorban arra indít engem, hogy ez legyen az egyik első és legfontosabb, amit átadok saját növendékeimnek. Ez a fajta tisztelet, amiről beszélek, nem köthető feltételekhez. Mindenfajta elődünknek alanyi jogon jár a tisztelet, és nem csak azután, mikorra már közös nevezőre kerültünk valahogy. Olyan valakit is lehet, sőt kell is tisztelni, aki nem egyformán gondolkodik velem. Gondoljuk végig, hány embernek kellett szenvednie mellettünk addig, amíg megtanultuk ezt a fajta hozzáállást. Az első lépést lelkünk mélyén kell megtenni, a második az, hogy ezt ki is tudjuk fejezni. A legtöbb fájdalmat a szüleinknek tudunk okozni, ha nincsenek eszközeink tiszteletünk kimutatására, de talán ők a legmegbocsátóbbak is ebben.

Lehotka Gábor sokak tiszteletét és csodálatát vívta ki orgonajátékával. Ez azonban már egy kicsit másfajta tisztelet, ahol eldöntheti a hallgató, mi az, ami tetszik neki és mi nem. Így ebben – úgy érzem – kevesebb felelősség terhel bennünket.

Egy olyan korszakban vált ismertté a neve, amikor fontos volt, hogy az orgonazene áttekinthetően, befogadhatóan szólaljon meg. Az átlátszóság és a részletek követése segítségével azt érezhette a közönség, hogy az elhangzó zene közel jött hozzájuk, megérintette őket. Így tudták csodálni főként Bach muzsikáját, amit ő elsősorban zászlajára tűzött. Olyan interpretációt valósított meg orgonán, melyben a precizitás és az egyszerűség nyerte a legnagyobb teret. Azt tartotta, nem jár el becsületesen az, aki a változó előadói divat szerint alakítja előadását. A XX. század utolsó három évtizedén úgy hagyott maradandó nyomot, hogy Johann Sebastian Bach, az orgona és Lehotka Gábor fogalomként forrtak egybe a közönsége gondolataiban.

Úgy gondolom, ösztönösen megérezte, hogy azzal a zenével lesz legtöbb dolga a pódiumon, amiben minden szempontból a legnagyobb rend uralkodik. Bach zenéjében ugyanis nem csak úgy egyszerűen van rend. Számszimbolikától kezdve matematikai összefüggésekig, a legtöbb esetben lelki üzenetet kibontó muzsikáról lévén szó, a teremtett világban uralkodó kozmikus rend egyfajta leképezésével találkozhatunk, ahol az előadó dolga már csak idézőjelben annyi, hogy ne zatyulja össze a logikát és élményként azt a benyomást keltse, hogy a hangokat nem is lehetett volna másképp leírni. Pedig sok művész könnyen menti fel magát a rend alól sok tekintetben. Ő nem olyan volt. Bohémkodással, „nekem mindent szabad” mentalitással soha nem akart feltűnést kelteni. Rendszeretetét szépírásán és az otthonán keresztül is lehetett érezni. Mindenütt pontosan és tartalék időt számítva jelent meg, az óráit is beleértve. Emellett rugalmas is tudott maradni: még olyanba is belement, hogy tanítványával Unicummal, meleg pogácsával és kávéval kezdje a napot. Ha megtaláltuk a hangot, sokmindenre rá lehetett beszélni.

Kedvenc szavajárása a „közös nevező” volt és a rend bárminemű felrúgását „szélhámoskodásnak” tartotta, a feszültség oldására vált szólássá nála, hogy „az ellentétek között legszebb az illeszkedés”. A „hogy van uraságod” szokásos kérdése esetemben érthetően még vicces formát is öltött. A jó humornak egyáltalán nem volt ellensége.
A tanítvány sok értelemben „szent” volt számára. Ritkán láttam elérzékenyülni, de tanítványa sikerénél többször is. Mindig az volt az érzésem, hogy a szabályokat először a maga számára állítja fel, csak azután fogadtatja el tanítványaival. Különösen tiszteletreméltónak látom benne azt, hogy hagyta a tanítványait a maguk útját megtalálni. Fiatalabb kollégáiról is tudott elismerően szólni.

A becsületesség szinonimájaként vált felfedezéssé számára Bartók Béla személyisége, élete és zenéje. Mesterei közül legtöbbet Hammerschlagra, Szervánszkyra és Pikéthyre hivatkozott.
Kapcsolatait a hazai orgonakultúra fejlesztésére használta. Hét orgonát építtetett a drezdai Jähmlich céggel. A politikáról viszont, mint erkölcsöt nélkülöző fogalomról, jelenségről és közegről nyilatkozott. Az ő politizálása elsősorban abban állt, hogy életútjával egy nagy attrakciót hajtott végre: a rendszer zászlaja alatt a rendszer által üldözött klerikális művészeti ágban vált híressé. Aki látja a lényeget a sorok között, annak feltűnik az is, mi felett nincs már egy diktatúrának sem hatalma. A legmélyebben hívő keresztyén zeneszerző Johann Sebastian Bach, aki műveit a Soli Deo Gloriával írta alá, muzsikája egy ilyen ellentmondásos helyzetben is képes volt felcsendülni és akadálytalanul hirdetni, hogy a zene legméltóbb hivatása, hogy a Teremtő Istenre mutasson minden eszközével. A hívő emberek összetartozásának sajátos jelei voltak az orgonakoncertek a szocializmus idején. Ezt én személyesen is átéltem.

Úgy vélem, Lehotka Gábor felismerte, hogy a zene legmagasabb rendű küldetését akkor tölti be, ha a Szentírás igéinek igazságait közvetíti. Különben soha nem fogott volna bele Bibliai témájú kompozíciók megírásába és a Sola Scriptura Teológiai Főiskolára sem jelentkezett volna. Vannak olyanok, akik ezt nehezen fogadják el tőle, mert bárkit is kényelmesebb egy skatulyában őrizni annál, mint elfogadni, hogy az a pillanat kéretik számon rajtunk, amikor döntési lehetőségünk van. Hadd hivatkozzak egy konkrét idézetre az Apostolok cselekedete 17. részéből: A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Milyen furcsa: Isten elnézi, mi nem akarjuk egymásnak elnézni. A tudatlanság itt nem degradáló, megsemmisítő fogalomként szerepel, csupán a határkő előtti időszakot jelzi, amely mindannyiunk életében valamilyen formában megvan. A kérdés csak az, mit teszünk a tudás időszakában.

A koporsó mellett megállva azzal a gondolattal szeretnék búcsúzni tanítványai nevében, kollégái nevében és a Zeneakadémiát képviselve Lehotka Gábortól, hogy távozása bennünket ért veszteség, és egyben határkő is az életünkben. A kérdés az, merre megyünk tovább ezután a határkő után.

Kedves gyászoló gyülekezet! Vajon el tudjuk-e nézni ezentúl egymásnak a „tudatlanság időszakát”, és megtanuljuk-e végre őszintén megadni a kellő tiszteletet a közelünkben élő (azt is mondhatnám: még élő) embereknek, mindazoknak, akikkel életutunk bizonyára nem véletlenül, hanem ajándékként találkozott.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

(Az elhangzott búcsúbeszédet Pálúr János engedélyével tettük közzé.)