- Ön világot látott, koncertező orgonista. Az ember azt gondolná, egy aktív művész már jópár lemezen túl van. Miért csak idén gondolt először a CD-kiadásra?
- Úgy gondolom, szakmailag mostanra értem meg az önálló CD-n történő bemutatkozásra. Közreműködőként már több lemezprojektben részt vettem. Mivel a debreceni Megtestesülés templom orgonája nemrég, 2007-ben készült el, ezt kívántam bemutatni, erre utal a lemez címe is - latinul.

- A CD különleges, hiszen egy unikum is hallható rajta…
- Igen, egy nemrég felfedezett Bach-mű, amely először került feljátszásra hazánkban. Ezt a darabot, melynek alapja egy 124. zsoltárra írt parafrázis, egykori osztrák orgonatanáromtól kaptam. A darab érdekessége még, hogy nem Bach kéziratában, hanem egy 19. századi másolat formájában maradt fenn.

- Első hallásra nem egy szokványos Bach-szerzeménynek tűnik.
- Valóban. Sokáig a szakma is úgy gondolta, hogy nem Bach művéről van szó. A zenetudosók azonban bizonyították, hogy a mester alkotása, csak éppen fiatalkori szerzemény.

- Az „Organum Incarnationis” hallgatásakor feltűnt, hogy milyen változatos stílusúak és hangzásvilágúak a darabok. Milyen szempontok szerint választotta ki a felvételre kerülő műveket?
- Elsősorban a hangszer hangképéhez kellett igazodnom. Bachot mindenképpen szerettem volna játszani, ráadásul fontosnak tartottam, hogy három különböző stílusú műve kerüljön a lemezre, így szerepel rajta például a közkedvelt d-moll Toccata és fúga, de a már korábbiakban említett, 124. zsoltárra írott darab is, illetve egy nagyszabású variációs ciklus, a c-moll Korálpartita.

- A barokk orgonafejedelem művein kívül romantikus, és még saját művek is felcsendülnek a CD-n, illetve hallhatjuk közismert népénekek Ön által írt feldolgozásait...
- Igen, Liszt egyik legnépszerűbb darabját, a B-A-C-H Prelúdium és fúgát is feljátszottam, ami ugye kicsit rímel is a Bach-művekre. Noha ’Liszt’ nagyobb hangszert igényelne, mégis remekül hangzik a felvételen, elsősorban a templom kiváló akusztikájának köszönhetően. Majd négy, különböző stílusban megírt saját művem került a lemezre. Az elsőnek az ismert újszövetségi jelenetet megörökítő „Magasztalja lelkem az én Uramat” kezdetű népének a témája, a darab Marcel Dupré 20. századi francia orgonista-zeneszerző stílusában íródott. Érdekes színfolt, a „Jézus Szíve, szeretlek én” biedermeier-dallam feldolgozása. Ez az ének liturgikus használatra már nem alkalmas, a lemezen azonban romantikus stílusú karaktervariációkban ölt alakot. Végül egy esti himnuszra rögtönzött meditációm hallható, amely a lemez első trackjének (Soler: Intrada) harsány hangvételét oldja, kvázi lezárva a szellemi utazást.

- Legutóbb Olaszországban vendégszerepelt. Milyen benyomásokat hozott haza magával? Gondolok itt a közönség érdeklődésére, nyitottságára a komolyzene, pontosabban az orgonamuzsika iránt...
- Pozitív tapasztalatokkal tértem haza, főleg ami a közönség hozzáállását illeti. Ami mégis furcsának tűnt, hogy a délutáni sziesztának köszönhetően a koncert csak késő este, negyed 10-kor kezdődött. De így is szép kis közönség gyűlt össze, örömmel fogadták a kortárs és a magyar szerzők műveit egyaránt.

- Itthonról hogy látja, van érezhető különbség a hazai és a külföldi közönség komolyzene iránti nyitottsága között?
- Igen, van, de az olaszok őszinte lelkesedése talán a mediterrán mentalitásnak is betudható. A koncertet egy 1810-ben épült orgonán adtam, melynek különlegessége – persze csodálatos hangszínein túl – az volt, hogy eredeti állapotában maradt fent, leszámítva, hogy ma már nem emberi erővel fújtatják. Ez az orgona a korához képest nagyon modern, például előre be lehetett programozni a hangszíneket.

- Térjünk rá egy kicsit a hazai zenészek helyzetére… Lehet, hogy egy kicsit szkeptikusan hangzik a kérdés, de ha egy magyar orgonaművész nem elégszik meg a médiasztár szerepével, és nem a tömegigényeket akarja kiszolgálni, mennyi esélye lehet elhelyezkedni, egyáltalán meg tud élni a szakmájában itthon?
- Egy orgonaművész nem biztos, hogy média-sztárságra vágyik, és ez így van rendjén. Más feladatunk van. Ha őszinte akarok lenni, tényleg nem egyszerű a helyzet. Az embernek lavíroznia kell a megélhetés, és a művészi karrier között, persze ha egyáltalán akad lehetősége – ugyanis összeteheti a kezét az az orgonista, aki itthon állást kap a szakmájában –, emiatt több munkát is el kell vállalnia, mint amennyi „egészséges” lenne. Egy művésznek muszáj több lábon állnia, ezt a növendékeknek is mindig hangsúlyozom. Sajnos az orgonálás önmagában egzisztenciális csőd lenne. Egyházi alkalmazásra pedig nincs keret, valószínűleg nem is lenne annyi munka, hogy ebből egy teljes státusz kijöjjön. Egy hangversenyt pedig hosszú előkészítő munka előz meg, ami anyagi szempontból sosem térül meg. Természetesen elsősorban szakmai elhivatottságból gyakorlunk rendszeresen. A döntés nem egyszerű, hiszen valahonnan el kell venni az időt a rendszeres „tréningre”: a jövedelmező munkától, vagy ami még nehezebb, a családtól… Sajnos, úgy látom, Magyarországon ez – a gazdasági helyzetből is fakadóan – akut probléma, és mindenhol megnehezíti az életet.

- A jelenlegi tendencia talán szintén ezt igazolja: frissdiplomás zenészek sora megy külföldre szerencsét próbálni. Az anyagi megbecsültség hiánya mellett mi az, amiben külföld többet tud nyújtani az orgonistáknak: a templomok hangszerkínálata, vagy a színvonalasabb továbbképzési lehetőségek lehetnek vonzóbbak a számukra?
- Ma már azért nem lehet arra hivatkozni, hogy Magyarországon nincsenek jó hangszerek. Az igaz, hogy a negyven év nyugat-zárolás miatt volt olyan időszak, amikor nem tudtuk, mi van a vasfüggöny másik oldalán, és ez a kultúrát is meghatározta. Például nem lehetett tanulmányozni a nyugat-európai történelmi orgonákat, ami elengedhetetlen az orgonaépítéshez, főleg egy olyan országban, ahol ezek magyar megfelelői nem álltak rendelkezésre, vagy csak nagyon kis számban, és azok is lepusztult állapotban voltak. De aztán megnyíltak a határok, egyre több külföldi cég készített orgonát Magyarországon, és a honi orgonaépítők is elindultak peregrinációjukra. Úgyhogy azt lehet mondani, ma már itt is vannak jó hangszerek. A másik a hazai orgonistaképzés, amiről szintén csak azt tudom mondani, egyenlő félként veszi fel a versenyt a többi rangos európai iskolával. Aki mégis külföldön szándékozik továbbképezni magát, azt általában magas pontszámmal veszik fel az egyetemek. Ráadásul kint remek hangszerpark várja őket.

- Visszatérve az egyik előbbi gondolatmenetre, a hazai orgonakínálatról még egy kicsit... Sokhelyütt, főként a vidéki templomok nagy részében, mintha nem a liturgikus komolyzenét részesítenék előnyben, ami abban is megmutatkozik, hogy nem áldoznak elég pénzt a hangszerek javítására, felújítására... Természetesen ilyenkor több milliós tételekről beszélünk.
- Nem, én nem egészen így látom: sok helyen építenek új és korszerű orgonákat. Inkább az a probléma, ahogy azt említettem is, történelmi hangszerből van nagyon kevés, főleg a használhatóból. Például barokk orgonából csupán csak néhány akad, ilyen például a pusztaszabolcsi orgona. Ebből a szempontból külföldhöz képest még mindig hátrébb állunk, és ez nagyrészt a 150 evés török hódoltságnak köszönhető. Ma már Magyarországon is vannak fejlesztések, szerencsére a multifunkcionális orgonák építésén túl egyre jellemzőbb, hogy az építők és tervezők el mernek menni valamilyen zenei korszak, stílus irányába. Ez bizakodásra ad okot, mert hát tudjuk, ha valami sokmindenre jó, akkor igazából semmire sem. Nyugat-Európában a különböző templomokban és oktatási intézményekben is egyre jellemzőbb az úgynevezett kópiahangszerek építése, ami azt jelenti, hogy egy hangszert ugyanúgy, ugyanolyan eljárással készítenek el, mint azt több száz évvel ezelőtt a mesterek tették. Ezek az orgonák megközelítőleg úgy szólnak, mint elődeik. Persze nem árt türelemmel megvárni azt a párszáz évet, ami alatt a hangjuk összeérik, megnemesedik. Bár úgy tűnhet, magam, magunk ellen beszélek, de néha egy-két óra gyakorlás egy ilyen hangszeren többet érhet, mint egy egész féléves munka tanárral egy silány minőségű orgona mellett. Mert maga a hangszer is motiválja az embert, és magától rájön a különböző zenei fogásokra. Visszatérve az előző kérdésére, lehet, hogy sokan a hangszerek miatt vágnak bele a külföldi tanulmányokba, de én mégis úgy gondolom, egzisztenciális okok lehetnek a háttérben.

- Ritkaságnak számít, ha egy templomi orgonista, azaz kántor felsőfokú zenei végzettséggel rendelkezik, illetve orgonaművész. Ebből adódóan templom és templom zenei színvonala között is óriási különbség van.
- Ez a minőségbeli különbség nálunk valóban kiéleződik. Olyannyira, hogy felmerül a kérdés, megszentelhetjük-e az Úr napját, ha a liturgia részeként folyamatosan elvonja a figyelmünket a rossz zene? A válasz: nem. Szerencsére megválaszthatja az ember, hogy melyik templomba megy, ahol tudja, igényes a lelkipásztori szolgálat és az egyházzene is, mert akkor és csakis akkor nyílik mód a teljes spirituális feltöltődésre.

- Ismét nyugattal, ezúttal az orgonafejedelem, Bach hazájával példálózok. Mit gondol, a minőségi zene iránti igény miért nem ölt olyan mértéket hazánkban, mint például Németországban, ahol, mint tapasztalhatjuk, magas színvonalú orgonamuzsikát hallhatunk szinte bármelyik misén.
- Sokáig azt gondoltam, külföldön más a helyzet. Valóban van különbség, bár az egyházi könnyűzene ott is teret hódít. Ezzel mindenhol ugyanaz a probléma: a populáris zene minősége egyszerűen nem alkalmas Isten dicsőítésére. Egy templom tervezése, esztétikai kivitelezése, karbantartása is megfelel alapvető elvárásoknak, vagy például a lelkipásztor is magas szintű képzésben vesz részt, több szűrőn esik át, mielőtt kiállna prédikálni a gyülekezetnek. Kérdem én, az egyházzenével érdemes-e elnézőbbnek lenni, mint bármely, az Isten dicsőítésével összefüggésben lévő egyéb területtel? A válasz ismét: nem. Hamvas Béla megfogalmazása a legtalálóbb: „a zenei hazugság a legelvetemültebb valamennyi hazugság között, mert az embert a legvédtelenebb oldaláról demoralizálja”. Nyugat-Európában vannak egyházzenei képzések és státuszok is. Ott nem lehet hobbiból odaülni az orgonához, felismerték ennek felelősségét. Magyarországon egy lelkes amatőr akár 40 évig is tevékenykedhet, végig egy helyen maradva, ott óriási pusztítást okozva. Azért a negatív példák ellensúlyozására, megnyugtatásul mondhatom, nálunk is akadnak helyek, ahol remekül működik az egyházzene.

- Hogyan lehetne közkedveltebbé, izgalmasabbá tenni az orgonát, az orgonazenét?
- Először is nem állítom, hogy csak és kizárólag az orgonapadról lehet színvonalas egyházzenét produkálni. Ez nem is lenne igaz. Eredetileg az egyházzene nyelve a tisztán vokális megszólalás volt. A gitár is alkalmas lehet a musica sacra méltó művelésére. Sokszor nem a „mi”-vel, vagy a „hogyan”-nal van a baj, hanem az „amit”-tel. Az orgona is csak akkor méltó Isten dicsőítésére, ha alázattal, ugyanakkor igényesen nyúlunk hozzá. A kántornak készségszinten kell harmonizálni, rögtönözni, más szóval improvizálni, és a liturgikus időszaknak megfelelő orgonairodalmat naprakészen játszani. A lelkipásztortól sem lehet elvárni, hogy rögtön értékelje a komolyzenét, sok esetben nem is ért hozzá megfelelően, hiszen a papképzésben nem a zene a főterület, és ez talán érthető is, a kántor irányába a bizalmat meg ki kell érdemelni. De ha az ember az orgonapadról jól végzi a feladatát, ha napról napra, hétről hétre hallják, hogy változatos és szép zene szól, egy idő után maguk a hívek is felnőnek ehhez, elkezdik valóban értékelni, majd élvezni annak lélekemelő hatásait. Mert hát ez lenne a cél, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.

- A már említett debreceni Megtestesülés templom egyházzenészeként mit gondol, formálható az emberek igénye, ízlése?
- Az igényekhez nem alkalmazkodni érdemes, hanem formálni kell azokat. Ebben hiszek, és ezt tartom egyházzenei pályám egyik fő irányának; a feladat, hogy minél több ember méltó módon énekeljen az Úrnak."

Baboth Borbála

[Forrás: Budai Hírlap/OrientPress Hírügynökség]